Forradalmak, afférok, válságok...

A század eleji nyugtalanság és elégedetlenség a parasztok és a munkásosztály között szikrát gyújtott a társadalomban. 1910-ben a politikai zűrzavar forradalomba torkollott, délen Emiliano Zapata északon Fransisco Villa vezette a felkelést. Egy évvel később sikerült megbuktatni a diktátor Porfirio Diaz-t. Utóda Fransisco Madero lett akit 1913-ban meggyilkoltak egy puccs során. A hatalomátvétel vezetője Victoriano Huerta tábornok volt, akinek utasítására letartóztattak és börtönbe zártak kilenc amerikai katonát, mert az tábornok szerint jogosulatlanul léptek a Tampico-öböl területére.Válaszul Woodrow Wilson elnök amerikai hadiflottát küldött Veracruz kikötővárosba, hogy visszaállítsák az amerikai tekintélyt. Ennek eredményeképpen a tábornok menekülni kényszerült és a mexikói nép körében zúgolódás kezdődött az amerikai néppel szemben. 1916-ban a forradalom egyik ikonikus alakja, Fransisco Villa több száz mexikói katonával átkelt a határon és felgyújtották az Új-mexikói Columbus város központját, ahol 17 amerikai állampolgár vesztette életét. Ilyesfajta portyázást több, mint 100 éve nem látott előtte az Egyesült Államok! Nem kis felháborodást váltott ki az amerikai közvéleményben, melynek folyományaként Wilson elnök tízezer fős hadsereget vezényelt Mexikóba akik hajtóvadászatot indítottak Villa ellen. Egy évig keresték, de hiába, nem találták a gerillavezért így visszavonultak. Az elhúzódó amerikai katonai jelenlét végképp megpecsételte a két ország kapcsolatát.

1917 februárjában Mexikó új alkotmányt fogadott el, amivel megerősítették a parlamentáris demokráciát. Ebben az időszakban Európa már javában benne volt az első világháborúban, ahol mindkét ország semleges maradt. Igen ám, de a németek tartottak attól, hogy az Egyesült Államok beavatkozik az ő kárukra, így a német külügyminiszter egy táviratot küldött mexikói kollégájának. Ez az üzenet Zimmermann táviratként ismert. A terv az volt, hogy Németország megpróbálja rávenni Mexikót egy esetleges támadásra, ha az USA hadba lépne, és beavatkozna a nagy háborúba. A számításuk nem jött be, hiába ígérték Mexikónak Új-Mexikó, Texas és Arizona visszaszerzését. A távirat a britek kezére került akik azonnal továbbították Washingtonnak, és ezzel megteremtették a tökéletes casus belli-t.

A folyamatos felfordulás következményeképpen tömegével áramlottak az Egyesült Államok területére a menekült mexikóiak. 1910 és 1920 között több, mint 890.000 mexikói vándorolt az USA-ba, habár jó részük később visszatért szülőföldjére.

1921-ben az amerikai kongresszus megszavazta az Emergency Quota Act-et, melynek értelmében korlátozták a dél és kelet Európából beáramló migrációt. A sikeres mezőgazdasági lobbi nyomán sikerült elérni a mexikóiak kizárását, akik nagyrészt az agráriumban dolgoztak. A sorban következő szigorító hatályú törvény az 1924-es Immigration Act volt, ami kiterjesztette az eddigi korlátozó intézkedéseket a kelet, - és dél- Ázsiából érkezőkre. Ezt követően ugyan még mindig nem volt érvényben korlátozás a mexikóiakra de vámot és vízum díjat kellett fizetniük a határátlépéskor. 1924-ben megalakult a U.S. Border Patrol, akiknek kezdetben figyelmük elsődlegesen a kanadai határra szegeződött! Az 1930-as amerikai népszámlálás során kb. 600.000 mexikóit számoltak, ami háromszorosa a húsz évvel korábbinak. Ebben természetesen nincsenek benne az illegális határátlépők. Érdekes adat, hogy 1930-ban  a vendégmunkások csak 5%-át tették ki a mexikóiak.

A következő évtized a nagy válság évtizede egyaránt mexikói és amerikai szempontból. Több tízezer középnyugati farmer vándorolt Kaliforniába munkalehetőség reményében. Ennek következtében az amerikai munkavállalók versenytársként kezdtek tekinteni a mexikóiakra, ami egy felülről vezérelt visszahonosítási programot indított el mexikói irányba.

Eközben 1933-ban Franklin D. Roosevelt került az elnöki székbe, és meghirdette a jószomszédi politikát. Ennek lényege a latin-amerikai országokkal való kapcsolat újrarendezése, és minden nemű fegyveres beavatkozás elvetése.

Olaj, háború és régi-új problémák

 1923 augusztusában a két ország között megállapodás köttetik az olajcégeket illetően. A Bucareli egyezmény értelmében a mexikói állam elismeri az amerikai olajvállaltok függetlenségét, cserébe a mexikói kormány teljes elismerését kérte a másik fél. Ez rendkívül ellentmondásos egyezségnek minősült a mexikói közéletben, amelyet végül 1938-ban fel is rúgott a latin-amerikai ország az összes olajcég államosításával. Az USA nem tett válaszlépéseket, mivel attól tartottak, hogy Németország oldalán belépnek a háborúba. Ehhez képest Pearl Harbour után az Egyesült Államok oldalán harcolt Mexikó, amely vadászpilótákat küldött északi szomszédja segítségére.

A háború okozta konjunktúra miatt 1942 augusztusában elindult az első hivatalos ideiglenes munkaprogram a két ország között. A mexikói munkaerő leginkább a mezőgazdaságban és a vasútépítésben vett részt és a program lefektette a minimál béreket, lakhatást biztosított, alapszintű orvosi ellátást tett lehetővé a résztvevőknek. A Bracero programban 1942 és 1964 között kb. 4.5 millió mexikói vett részt. A kritikusok azonban szeretik kiemelni, hogy a program új lendületet adott az illegális migrációnak.

Dwight D. Eisenhower erre válaszul elindította az Operation Wetback programot 1954-ben. Ez a kényszer visszatelepítési program az Immigration and Naturalization Service égisze alatt futott és 750 határőr vezérletével valósították meg. Arizona és Kalifornia állam területéről egy hónap alatt ötvenezer migránst lokalizáltak, akiket buszokra valamint vonatokra tettek, és a határtól jó messze raktak ki, ezzel is nehezítve esetleges visszatérésüket. Az összesített számot nehéz megbecsülni, de az INS 1,3 millió embert emleget, ebben azonban benne vannak azok is akik önként tértek haza Mexikóba.

A Hidalgo felkeléstől a "nagy ölelésig"

Miguel Hidalgo y Costilla 1753. május 8-án született Új-Spanyolországban (mai Mexikó területén). Papi tevékenysége során az 1800-as évek elején szembesült a szegénységgel, az elnyomással és felvilágosult eszméket vallott. Részt vett az elnyomó spanyol uralom elleni lázadásban, az 1810-es doloresi kiáltványban megalapozta a későbbi független Mexikó alapjait. Kezdeti sikerei után balul sült el próbálkozása, fogságba esett és kivégezték, ám mai napig őt emlegeti a mexikói nép az ország függetlenségének első hírnökeként. Ezt követően az Egyesült Államok és Spanyolország folyamatos területi vitában állt.

A határvitáknak az 1819-es Adams-Onis Egyezmény vetett végett ideiglenesen, ahol megállapították a határokat. Az Egyesült Államok átengedte Texas egy részét, Kaliforniát, Új-Mexikót és a mai Nevada, Utah és Arizona államot spanyol fennhatóság alá.

Ezt követően a történelemkönyvekben csak acatempani ölelésként megmaradt sorsfordító eseményre került sor Augustín de Iturbide új-spanyolországi parancsnok és Vicente Guerrero függetlenségi harcos között. Megbékélésük után közösen, 1821. február. 24-én kiadták az Iguala- tervet, melyben deklarálták Mexikó függetlenségét Spanyolországtól. Még abban az évben augusztus 24-én aláírták az új-spanyol alkirállyal a Cordóbai- egyezményt, melyben kimondták Mexikó alkotmányos monarchiaként működik tovább, az állami vallás a római katolikus és származástól függetlenül mindenkit ugyanazon jogok illetnek meg. Spanyolország az egyezményt csak többszöri sikertelen visszahódítási kísérlet után 1836-ban ismerte el.

Út a háborúig

Az első konfliktus az USA és Mexikó között akármilyen hihetetlen, de a migrációra vezethető vissza csak éppen fordított előjellel mint ahogy azt gondolnánk. 1830-ban Mexikó megtiltotta a bevándorlást az Egyesült Államok irányából Texasba, mert féltek az angol nyelvű telepesek tömeges megjelenésétől. A mexikói elnök Antonio Lopez de Santa Anna megpróbált jogi úton érvényt szerezni akaratának és vámokat vetett ki. 1836-ban az elnök amerikai fogságba esik és kikényszerítik belőle Texas függetlenségének aláírását, majd ezt követően 1845-ben Texas az Egyesült Államok része lesz, mint rabszolgatartó állam. Mexikó ezután hivatalosan is megszakítja diplomáciai kapcsolatait az USA-val.

James Polk az USA tizenegyedik elnöke ajánlatot tett 1845-ben Új-Mexikó és Kalifornia megvételére, amit mexikói oldalon elutasítottak. Ezen felül igyekeztek meggyőzni Lopez elnököt, hogy a Rio Grande legyen a határfolyó. Ekkor terjed el az amerikai politikában a manifest destiny doktrína, melynek lényege, hogy az Egyesült Államok hivatott uralkodni az egész Észak-Amerikai kontinensen, és lényegében ez az eszme lesz végzetes a legtöbb őslakos indián törzsre. Mexikó visszautasította az ajánlatot és válaszul katonákat küldött a Rio Grande-hoz, aminek egyenes következménye lesz az amerikai invázió.

1848. február másodikán a Guadalupe-Hidalgo béke aláírása zárta le a háborút, melyben Mexikó lemondott a mai Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó egészéről valamint Colorado és Nevada állam egyes részeiről. A háború miatt jóvátételt is kellett fizetnie Mexikónak, mégpedig 15 millió dollárt. Érdemes megjegyezni, hogy az eredeti szövegben mexikói részről kitétel volt a gazdát cserélt földterületeken élő mexikóiak tulajdonának tiszteletben tartása ám ezt nem túl korrekt módon az amerikai szenátus eltávolíttatta. Sőt, a kaliforniai aranyláz alatt felszólították az aranyásókat, hogy szorítsák ki földjeikről a mexikói tulajdonosokat.

Az utolsó határkiigazításként az 1853-as Gadsden-vételt szokás emlegetni, amikor is Franklin Pierce elnök megvásárolta a mai Új-Mexikóban található Mesilla-völgyet. A földterület nagysága körülbelül 30.000 négyzet mérföld volt, ami a tervezett Csendes-óceánig húzódó vasútvonal miatt volt kulcsfontosságú.

 A hosszú XIX. század vége

1862-ben az egyesített francia-brit-spanyol hadsereg megtámadta Mexikót, mivel az nem fizette meg az említett országoknak tartozásait. A brit és a spanyol féllel sikerült megegyeznie a Mexikói kormánynak és távoztak, a franciáknak azonban más terveik voltak. III. Napóleon császár bevonult Mexikóvárosba és menekülésre kényszerítette az elnököt. Eközben az Egyesült Államokban felütött a polgárháború réme. Franciaországnak jól felfogott érdekei voltak abban, hogy meggyengítse az USA-t és azt remélte, ha meghódítja Mexikót befolyásolhatja az amerikai polgárháborút. A Konföderáció győzelmét remélték, amellyel az USA két, egyenként gyengébb államra eshetett volna szét. Mexikó azonban megállította a francia csapatokat 1862. május 5.-én a pueblai csatában, így a franciák nem tudtak előrenyomulni és nem volt erejük a polgárháború befolyásolásához. Miután Washington folyamatos diplomáciai erőfeszítéseket tett, 1867-ben elhagyták a kontinenst.

Ezt követően az 1882-es Chinese Exclusion Act elfogadása rákényszerítette a vasútépítőket, hogy mexikói munkásokat alkalmazzanak. A történészek becslése szerint 1900 körül tizenhatezer mexikói munkás dolgozott az amerikai vasútvonalak kiépítésén, ezzel az egész vasútépítő iparban dolgozó munkaerő 60%-át tették ki. Az első határátkelő pontok létesítése is ekkortájt volt aktuális. Az első feljegyzés illegális határátkelőkről 1904-ből való, amikor kínai munkások próbáltak átjutni az Egyesült Államokba Mexikó irányából.

Vasárnap Olaszországban népszavazást tartanak, amely könnyen végződhet a nemek győzelmével. Matteo Renzi korábban megígérte, ha nem sikerül nyernie a referendumon lemond. Milyen következményekkel járhat ez az EU számára? Miről is van szó valójában? Ki lehet a valódi győztes? Van-e még szufla a 2016-os évben, ha politikai "kataklizmákra" gondolunk?

Bankok, Unió, és a humorista...

Kezdjük rögtön ott, hogy az olasz belpolitika évek óta válságban van. Kormányok jönnek és mennek, néha követni sem tudjuk ki az aktuális kormányfő - legalábbis európai mércével biztosan. Az elmúlt 70 évben 67 kormánya volt az országnak! Ilyen körülmények között stabilitást hozni mind gazdaságilag mind politikailag szinte lehetetlen. Az olasz gazdaság messze alulmúlja önmagát gyakorlatilag két évtizede, a migránsválság által az egyik leginkább sújtott országban nincs egy fenntartható terv és a GDP-hez mért államadósság szinte nem volt 120% alatt (jelenleg 132%) mióta bevezetésre került az euró. A balközépen feltűnt üstökösként berobbanó Renzi kezdetben bírta a nép nagy részének támogatottságát és a politikai elit is hitt benne.

Idő közben a támogatottság és népszerűsége csökkent, pedig a mostani alkotmányos reformmal egy lényegesen költséghatékonyabb kormányzást kíván lefektetni. Azonban megjelent egy új szereplő, az euroszkeptikus 5 Csillag Mozgalom, élén a volt humorista Beppe Grillo. Olyannyira komolyan kell venni őket, hogy Róma polgármesterét Virginia Raggi-t is ők segítették hatalomba. A pár éve észérvekkel alá nem támasztható események sora történik meg idén a világ számos táján, tehát könnyen lehet hogy most is kulcsszerep hárul rájuk. Azt azonban kijelenthetjük, hogy az olasz elektori rendszer bonyolultsága miatt szinte kizárt, hogy mondjuk a következő választáson egyedüliként kormányzó többséget szerezzenek, a mérleg nyelve szerepét azonban én szinte előre odaadnám nekik.

Többször is megemlítették, hogy szeretnének népszavazást tartani az olasz eurózóna tagságról, amit jelenleg nem tesz lehetővé az alkotmány. Az 5 Csillag jelenleg az ország második legnépszerűbb pártja a Renzi-féle szociáldemokraták után! Az olasz választópolgárok könnyen láthatják bennük a rossz hagyományokkal való szakítás politikai megtestesítőjét, így nem vehetőek fél vállról. A párt a zászlajára olyan értékeket tűz, mint a környezetvédelem (Olaszországban virágzik a bio és GMO mentes gazdálkodás), a természeti kincsek közkézben maradása (pl. víz), az internet hozzáférést alapvető jogként kezelik, a fenntartható fejlődést favorizálják (a közlekedésben is!) és migráció ellenesek. Talán érezhető, hogy a mozgalmat nem lehet bekategorizálni a hagyományos politikai jobb vagy bal oldalra, helyette inkább az anti-globalista jelzőt használnám. Véleményem szerint egyébként is lejár a szavatossága az efféle felosztásnak Európában és inkább globalista vagy anti-globalista kategóriákat kellene felállítani. Grillo a közvetlen demokráciát favorizálja és külpolitikát tekintve Moszkva barát.

Ami talán már a hírekből is kitűnhetett, a bankszektornak nagyon fontos lenne, hogy Renzi javaslataira igenre szavazzanak az emberek. A világ legöregebb bankja a Monte dei Paschi di Siena nagy bajban van, emellett az olasz piac legnagyobb szereplője az Unicredit sem teljesít valami fényesen és ne feledjük a magyar CIB Bank anyavállalatát az Intesa Sanpaolo-t, amelyet könnyen magával ránthat a másik kettő. Megemlíteném, hogy a Deutsche Bank sem legszebb napjait éli és egy ekkora stressz könnyen kihúzhatná a talajt a német bank alól is.

Hand in hand

Véleményem szerint az esetleges lemondás után nem nagy az esély egy elhúzódó válságra, könnyen létrejöhet egy nagykoalíció a következő választásokig a balközép és a jobbközép között. Furcsán hangzik első olvasatra, de a bankszektor miatt elképzelhető egy efféle "összebútorozás", mert ha a politikának nem sikerül új színben feltűnnie Olaszországban, az könnyen magával ránthatja a bankokat. Ez lavinát indíthat el az egész Uniós bankrendszerben, amire aztán végképp nincs szüksége most Brüsszelnek. Sőt attól tartok az most egy nagyon nagy szög lehet abba a bizonyos koporsóba azok mellé amelyeket idén már bevert a Brexit népszavazás és a migránsválság elégtelen kezelése és bizonyos értelemben Donald Trump győzelme. Ezt pedig nem engedheti meg magának az Európai Unió, de ahogy idén láttuk, a józan ész és a kiszámíthatóság nincs az étlapon.

Az amerikai elnökválasztás kimenetele érzékelhetően két irányt vetít elénk az USA "Nagy Stratégiáját" tekintve. Ha Hillary Clinton nyer, nagy meglepetés nem várható, valószínűleg folytatódik az Obama adminisztráció által megkezdett út, amelynek egyre kisebb a támogatása az amerikai közvéleményben. Ellenben a Trump féle hozzáállás egészen más képet mutat.

"...let others deal with their own problems..."

A kampányrendezvények során egyértelművé vált, hogy mind  a demokrata Bernie Sanders mind Donald Trump szabadabb kezet adna a szövetségeseknek saját problémáik megoldásában. Clinton azonban megtartaná a kialakított status quo-t. Egy 2016 tavaszi közvélemény kutatásban a résztvevők közel 60%-a gondolta úgy, hogy az Egyesült Államoknak nagyobb mozgásteret kellene hagyni más országoknak és oldják meg saját problémáikat lehetőségeik szerint legjobban. Ez a hozzáállás nem éri váratlanul a tájékozottabb egyéneket, gondoljunk bele az elmúlt 25 év történéseibe. Röviden tekintsük át a világtérképet: Ázsiában nukleáris fejlesztésbe kezdett India, Pakisztán és Észak-Korea. Kína gazdasági előretörését egy agresszív tengeri terjeszkedés kíséri az elmúlt években. Európában: Oroszország elcsatolta a Krím-félszigetet Ukrajnától és az amerikai-orosz kapcsolatok a hidegháborús mélypontot idézik. A Közel-Kelet még mindig puskaporos hordó: Irakban és Afganisztánban még nem zárultak le a harcok, klasszikus értelemben vett győzelemről nem beszélhetünk, Szíriában polgárháború dúl, és a térségből kiinduló ISIS soha nem látott terrorfenyegetettséget jelent Európa számára. Az izraeli-palesztin kapcsolatban sem sikerült a sikeres közvetítő szerep.Elmondhatjuk, ha a liberális hegemóniának a stabilitás megteremtése volt a célja, elbukott.

Mind emellett csorba esett a demokrácia, mint értékrend terjesztésének megkérdőjelezhetetlen mivoltán köszönhetően a kínzásoknak, és más erkölcsileg kétes procedúráknak. Ne feledjük, hogy még mindig az első számú bástya az USA az emberi jogok védelmét tekintve és a nemzetközi jog érvényre juttatásában! Azt viszont nem állítanám, hogy egyedül Amerika felelős ezen értékek hanyatlásának okán.A hanyatlás egyenesen következik a "grand strategy" hibás, mind demokrata mind republikánus oldalról félrevezetett végrehajtásából. Az a megközelítés ami nem csak a globális problémák megoldására koncentrált, hanem egy olyan világrendet is kialakított ahol a nemzetközi intézmények, jellegzetesen ebbe a körbe beilleszkedő kormányformák, nyílt piacok és az emberi jogok fundamentumként tekintendőek.

Egy Foreign Affairs cikkben találkoztam a kifejezéssel, Offshore Balancing. Ez a realista stratégia, mely szerint a béke a világ bármely pontján is járunk kívánatos, de nem egyértelmű cél. Ennek persze nem szabad, hogy az legyen az üzenete, az USA nem tudja kikényszeríteni sem diplomáciai eszközeivel sem gazdasági nyomásgyakorlással a hosszú távú céljait. Az elrettentő erő abban rejlik, hogy az amerikai hadsereg nem zárja ki eleve a beavatkozást feltéve ha szükséges, megvalósítható és nem mélyíti el a krízist az intervenció. A hadsereg jelenléte nem is szükséges feltétlenül az indokoltnál nagyobb mértékben sem Európában, sem a Perzsa-öbölben sem pedig Észak-Kelet Ázsiában. Mi a közös a három régióban? Sehol sem várható hegemón hatalom kialakulása. És mivel egy ehhez szükséges kapacitás kiépítése évekbe telik, Washingtonnak elég a távolból figyelni és időben reagálni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a katonai kontingesek kisebb része, a hírszerzés és néhány eszköz a helyszínen marad, de a gyeplőt át kell adnia Washingtonnak a helyi-regionális hatalmak kezébe, akiknek legalább annyira az érdekük saját környezetük rendben tartása, mint magának az Egyesült Államoknak. Ebben a felfogásban már az is benne van, hogy a világ első számú hatalma jobban tiszteletben tartja az államok szuverenitását és ha a fenyegetés elmúlik, a katonák továbbállnak és nem avatkoznak be a helyi politikába. Személy szerint én üdvözölném ennek a felfogásnak a gyakorlati alkalmazását, mivel eddig nem ez volt a jellemző. Gondolok itt a több, mint egy évtizede húzódó iraki és afganisztáni krízisre, ahol a demokratizálásra hivatkozva feleslegesen hosszúra nyúlt a szövetséges erők jelenléte. Ami ennél is üdvözítőbb lenne, az esetleges Amerika ellenes terroresemények számának csökkenése.

Nézzük egy picit az érem másik oldalát, a status quo pártiakat - elnökjelöltekre fordítva Hillary Clinton. A legnagyobb félelem, hogy valamelyik regionális hatalom előbb-utóbb átveszi az első helyet globális szinten. Ellentétben a liberális hegemóniával az offshore balancing felfogásban a költséghatékonyság is fontos szempont. Az ellenzők szemében azonban fontos, hogy a kormány szabad kezet kapjon a hosszú távú célok finanszírozásában, mint az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra fejlesztés. Ezen túl emlékeztetnék: Kína az elmúlt három évtizedben hasonló stratégiát választott, mint korábban az USA, vagyis kimaradt a háborúkból, és saját gazdaságának fejlesztésére koncentrált. Eközben az Egyesült Államok dollármilliárdokat áldozott hosszú távú célokra. A gazdasági viszonylatot tekintve megfogalmazható, hogy az amerikai gazdaság - talán - jobb állapotban lenne, ha a kormány nem költene annyi pénzt a világ "működtetésére".

Ha nagy stratégia, akkor nem mehetünk el a proliferáció mellett. Tény, a liberális hegemónia ebből sem vizsgázott jelesre. India, Pakisztán és Észak-Korea is tagja már a nukleáris fegyverrel rendelkezők táborának. Egy biztos, ha az USA csökkenti a biztonsági garanciákat, az nem fog a tömegpusztító fegyverek leszereléséhez vezetni, alighanem ugyanazt az eredményt érnék el az új stratégiával, viszont nem költenek rá feleslegesen sok pénzt. És ne feledjük, egy atombomba birtoklása nem feltétlenül emeli magasabb szintre egy-egy ország befolyását és hatalmát. Gyengébb hatalmak ezután sem fogják tudni sikeresen zsarolni a rivális államokat. 1945 óta tíz ország bír nukleáris arzenállal, mégsem fordult feje tetejére a világ.

A demokrácia és az emberi jogok oldaláról talán egy későbbi blogbejegyzésben emlékeznék meg. Feltételezni tudjuk csak, hogyan viselkedne egy ilyen stratégia élesben, de jó eséllyel költséghatékonyabb és effektívebb lenne valamint nagy terhet venne le az USA válláról. Európában és a Perzsa-öbölben nem várható előretörő hatalom, egyedül Kína lehet az aki beleköphet a levesbe. Oroszországot nem tartom valódi veszélyforrásnak, mert bár katonailag kétségkívül hatalmas gazdaságilag törpe. Ha sikerül ezt a stratégiát a kínai fenyegetésre reaktívan kialakítani - már ami a világ első számú hatalma státuszt jelenti - egy merőben más jövőképet fest a nemzetközi színtér számára.

Lassan az amerikai elnökválasztás utolsó szakaszához érünk. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az alelnök jelöltek megnevezése az elnökaspiránsok által. A demokrata Hillary Clinton választottja még nem ismert, ellenfele Donald Trump viszont elérkezettnek látta az időt és a választása Mike Pence, Indiana állam kormányzójára esett. De lássuk, hogyan is fejlődött az alelnöki pozíció és mit is jelent ma pontosan az Amerikai Egyesült Államok alelnökének lenni.

Út a 12. módosításig

Maga a poszt egyfajta utógondolatként merült fel az alapító atyák fejében az Alkotmányozó Gyűlésen Philadelphiában. Egészen egyszerűen az elektoroknak két szavazatot kellett leadni az elnök személyére, akik közül az egyiknek másik államból valónak kellett lennie mint ahonnan ők maguk érkeztek. Így alakult ki, hogy az összesített szavazatokat összeszámolva az első helyen végző lett az elnök, a második (runner-up) pedig az alelnök. Így lett az első alelnök John Adams 34 elektori szavazattal. Az Alkotmány szerint egyetlen önálló jogköre van az alelnöknek, a Szenátus üléseinek vezetése. Szavazati joga csak szavazategyenlőség esetén van. Később azonban sok más a végrehajtó hatalom gyakorlásához köthető teendőt is el kellett látnia, ezért jellemzően nem ő vezeti az üléseket.Az 1787-es alkotmány nem ígért sok hatalmat az alelnöknek, kivéve ha az elnök meghal, lemond vagy eltávolítják. A 12. Alkotmánymódosítás megváltoztatta az alelnök személyének kiválasztását. 1803. december 9. óta az elektorok külön szavaznak az elnökjelöltre és az alelnök jelöltre. Szavazategyenlőség esetén az elnököt a képviselőház, az alelnököt a Szenátus választja meg.

Második világháború, mint fordulópont

A második világháború alatt és közvetlenül utána számos fejlődésen ment keresztül az alelnök intézménye. Egyre inkább a végrehajtó hatalom részévé vált. Az elnökjelöltek felelősségteljesen, néha nyomást gyakorolva saját pártjukra saját maguk kezdték kiválasztani alelnökjelöltjüket. 1940-ben például Roosevelt elnök visszavonulással fenyegette pártját, ha nem támogatják alelnökjelöltjét Henry Wallace-t. Később az elnök bevonta Wallace-t a háború katonai tervezésébe és fontos diplomáciai feladatokat is rábízott. Egy újabb jelentős lépés következett 1949-ben, amikor Truman elnök bevonta a Nemzeti Biztonsági Tanácsba az alelnököt aki ezentúl a külpolitikai bürokrácia része lett. Eisenhower elnök folytatta az alelnök felhatalmazását. Többször is megkérte Richard Nixon alelnököt, hogy vezesse a kormányüléseket és esetenként a Nemzeti Biztonsági Tanács üléseit amikor egészségi állapota nem tette lehetővé a személyes részvételt. Nixon rengeteget utazott is, egyfajta követe lett az amerikai elnöknek. 1953-ban 38.000 mérföldet utazott 68 nap alatt! a Közel- Keleten és Ázsiában valamint 1959-ben a Szovjetunióba látogatott ahol nyilvános vitán vett részt Hruscsovval. A következő évtizedben nem sok változott, a Nixon-t követő alelnökök - Lyndon Johnson, Hubert Humphrey, Spiro Agnew, Gerald Ford, Nelson Rockenfeller -  hasonló feladatkörökkel voltak megbízva. A '70-es évek közepéig az elnök belső köreiben riválisként tekintettek az alelnökökre és igazán komoly politikai szerepet nem kaphattak. Jimmy Carter elnök aztán más utat vázolt fel az alelnöke számára. Az 1976-os kampányban teljes jogú partnerként számított rá az adminisztrációjában, amire rá is szolgált alelnöke Walter Mondale. Az első tévés alelnöki vitában ellenfele Gerald Ford alelnökjelöltje Bob Dole volt. A vita rendkívül sikeres visszhanggal zárult Mondale számára.

Carter növelni kívánta az alelnök hatáskörét aki így az elnök első számú tanácsadója, probléma megoldója és követe lett. Korlátlan hozzáférést kapott a hírszerzési tájékoztatókhoz és találkozókhoz, privát heti ebéd az elnökkel, egy saját iroda a Fehér Ház nyugati szárnyában. Ráadásul meghívta Mondale-t a pénteki külpolitikai reggelire ahol a nemzetbiztonsági tanácsadók és a védelmi miniszter is jelen volt. Mondale sikeresen segédkezett több külpolitikai eseményben, például 1977-ben nyomást gyakorolt a Dél-afrikai Vorster kormányra az apartheid rendszer megszüntetése érdekében, 1978-ban kulcsszerepe volt az izraeli-egyiptomi tárgyalásoknál Camp Davidben.

Utóda, George H. W. Bush is sikeres volt néhány külpolitikai kérdésben. Jó példa erre az USA kapcsolatának helyreállítása Tajvannal. Két alelnöki ciklusa alatt több, mint 40 hivatalos külföldi útja volt! Az idősebb Bushnak szabad bejárása volt az ovális irodába, beleértve Reagan elnök mindennapos CIA-vel folytatott értekezleteit is. Ahogyan egy korábbi tanácsadó, Robert McFarlane fogalmazott, az elnök gyakran hagyatkozott Bush alelnök szavaira külpolitikai kérdésekben. Ez később gondot is okozott a kabinetben, mivel Alexander Haig sértődöttségében a lemondását fontolgatta a külügy miniszteri posztról.

Később, idősebb Bush elnök 1989-1993 között egy Indiana államból jött szenátort választott maga mellé, Dan Quayle-t. A korábbi középnyugati szenátor nem volt különösebben befolyással a Bush adminisztráció külpolitikájára. Viszont "jól be volt kötve" mindkét oldalra, így tudta melyik iroda ajtaján kell kopogni ha fontosabb kérdéseket kell végigvinni. Neki köszönhető az 1991-es törvény elfogadtatása ami az iraki csapatok eltávolítását szolgáló hadműveletről szólt Kuvait területéről.

Al Gore 1992 nyarán történő bemutatása során világossá vált, Bill Clinton a környezetvédelem és a külpolitika területein számít rá. A külügyminiszter Madeleine Albright szerint kulcsfigura volt a boszniai szerb területekre mért légicsapások elrendelésénél, főszerepet vállalt az amerikai kapcsolatok rendezésében Oroszországgal, Egyiptommal és Dél-Afrikával. Emellett a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosának számított a Clinton érában. 

Néhány külpolitikai szakértő szerint az alelnöki poszt csúcsát Dick Cheney jelentette aki George W. Bush alelnöke volt két cikluson keresztül. Rendkívüli befolyással bírt a nemzetbiztonsági rendelkezésekre, főleg szeptember 11. után. Szakértők szerint is sokszor elhomályosította külpolitikai kérdésekben Condoleezza Rice főtanácsadót és Colin Powell külügyminisztert. Az alelnöki irodához köthetőek a fogva tartási, a kihallgatási és az elektronikus felügyeleti programok kidolgozása. Talán kevesebbszer utazott a tengeren túlra mint közvetlen elődei de többször járt személyesen Irakban és Afganisztánban. Cheney hatalma és szerepe gyengülni látszott a a fiatalabb Bush újraválasztása után.

Joe Biden, a korábbi delawarei szenátor kapta a felkérést Obama elnöktől 2008 nyarán. Összességében azt mondhatjuk, hogy kiemelkedő hangja volt az Obama adminisztrációnak külpolitikai kérdésekben, gyakran szokatlanul nyersen és őszintén fogalmaz. Külpolitikai értelemben az első időszakában leginkább Irakkal folytatott párbeszédet, a második érában pedig Ukrajna lett a stratégiailag legfontosabb partner. Sok esetben az ő diplomáciai erőfeszítései teremtették meg a kapcsolatot a külföldi államférfiakkal.

Minek nevezzelek?

Donald Trump választása némileg meglepte a közvéleményt. Sokan Newt Gingricht várták befutónak vagy Chris Christie New Jersey állam kormányzóját. Helyettük Mike Pence Indiana állam kormányzója lett a befutó. Az ultrakonzervatívnak tekinthető kormányzó a Tea Party tagja, nyíltan muszlimellenes, abortuszellenes és gyakran ad hangot az LMBTQ közösség elleni ellenszenvének is. Egy biztos, nála megosztóbb személyt Trump nem választhatott volna maga mellé, ezzel vagy nagyot bukik vagy bejön a számítása. A demokrata párti Clinton alelnökjelöltje még nem ismert, de pár napon belül okosabbak lehetünk. Néhány név akiket a sajtó emleget: Tim Kaine virginiai szenátor, Elizabeth Warren massachusettsi szenátor és a szerintem jelenleg legesélyesebb James Stavridis az európai NATO erők volt parancsnoka. Miért tenném őt első helyre? Mert Floridában született és a demokratáknak szüksége lenne az államra. Az FBI úgy döntött nem emel vádat Hillary Clinton ellen, de ezt követően elvesztette 4%-os előnyét a fontos déli államban és jelenleg Trump vezet minimálisan. Emellett másik két hagyományosan fontos államban (Ohio és Pennsylvania) is csökkent a demokrata jelölt előnye.

Update: Nem kis meglepetésre Tim Kaine szenátor lett a demokrata alelnökjelölt. Az 58 éves politikus 2008-ban még lelkesen támogatta Obamát, egy ideig lehetséges alelnökjelöltként is emlegették.(Bár nem kell, hogy jó barátság legyen az elnök és alelnöke között, lásd az alábbi videón). A szakértők szerint ezzel szinte biztosra vehető a demokraták győzelme Virginia államban, ahol jelenleg is majdnem 5%-al vezetnek. A Sanders hívek közül többen nem tetszésüket fejezték ki, mivel Kaine élénken támogatja a szabadkereskedelmi egyezményeket. Hillary Clinton egyelőre csak a Twitter csatornáján jelentette be jelöltjét, hivatalosan egy jövő heti floridai rendezvényen lesz bemutatva, de valószínűleg a demokrata konvención is feltűnik majd Kaine.