Az amerikai elnökválasztás kimenetele érzékelhetően két irányt vetít elénk az USA "Nagy Stratégiáját" tekintve. Ha Hillary Clinton nyer, nagy meglepetés nem várható, valószínűleg folytatódik az Obama adminisztráció által megkezdett út, amelynek egyre kisebb a támogatása az amerikai közvéleményben. Ellenben a Trump féle hozzáállás egészen más képet mutat.
"...let others deal with their own problems..."
A kampányrendezvények során egyértelművé vált, hogy mind a demokrata Bernie Sanders mind Donald Trump szabadabb kezet adna a szövetségeseknek saját problémáik megoldásában. Clinton azonban megtartaná a kialakított status quo-t. Egy 2016 tavaszi közvélemény kutatásban a résztvevők közel 60%-a gondolta úgy, hogy az Egyesült Államoknak nagyobb mozgásteret kellene hagyni más országoknak és oldják meg saját problémáikat lehetőségeik szerint legjobban. Ez a hozzáállás nem éri váratlanul a tájékozottabb egyéneket, gondoljunk bele az elmúlt 25 év történéseibe. Röviden tekintsük át a világtérképet: Ázsiában nukleáris fejlesztésbe kezdett India, Pakisztán és Észak-Korea. Kína gazdasági előretörését egy agresszív tengeri terjeszkedés kíséri az elmúlt években. Európában: Oroszország elcsatolta a Krím-félszigetet Ukrajnától és az amerikai-orosz kapcsolatok a hidegháborús mélypontot idézik. A Közel-Kelet még mindig puskaporos hordó: Irakban és Afganisztánban még nem zárultak le a harcok, klasszikus értelemben vett győzelemről nem beszélhetünk, Szíriában polgárháború dúl, és a térségből kiinduló ISIS soha nem látott terrorfenyegetettséget jelent Európa számára. Az izraeli-palesztin kapcsolatban sem sikerült a sikeres közvetítő szerep.Elmondhatjuk, ha a liberális hegemóniának a stabilitás megteremtése volt a célja, elbukott.
Mind emellett csorba esett a demokrácia, mint értékrend terjesztésének megkérdőjelezhetetlen mivoltán köszönhetően a kínzásoknak, és más erkölcsileg kétes procedúráknak. Ne feledjük, hogy még mindig az első számú bástya az USA az emberi jogok védelmét tekintve és a nemzetközi jog érvényre juttatásában! Azt viszont nem állítanám, hogy egyedül Amerika felelős ezen értékek hanyatlásának okán.A hanyatlás egyenesen következik a "grand strategy" hibás, mind demokrata mind republikánus oldalról félrevezetett végrehajtásából. Az a megközelítés ami nem csak a globális problémák megoldására koncentrált, hanem egy olyan világrendet is kialakított ahol a nemzetközi intézmények, jellegzetesen ebbe a körbe beilleszkedő kormányformák, nyílt piacok és az emberi jogok fundamentumként tekintendőek.
Egy Foreign Affairs cikkben találkoztam a kifejezéssel, Offshore Balancing. Ez a realista stratégia, mely szerint a béke a világ bármely pontján is járunk kívánatos, de nem egyértelmű cél. Ennek persze nem szabad, hogy az legyen az üzenete, az USA nem tudja kikényszeríteni sem diplomáciai eszközeivel sem gazdasági nyomásgyakorlással a hosszú távú céljait. Az elrettentő erő abban rejlik, hogy az amerikai hadsereg nem zárja ki eleve a beavatkozást feltéve ha szükséges, megvalósítható és nem mélyíti el a krízist az intervenció. A hadsereg jelenléte nem is szükséges feltétlenül az indokoltnál nagyobb mértékben sem Európában, sem a Perzsa-öbölben sem pedig Észak-Kelet Ázsiában. Mi a közös a három régióban? Sehol sem várható hegemón hatalom kialakulása. És mivel egy ehhez szükséges kapacitás kiépítése évekbe telik, Washingtonnak elég a távolból figyelni és időben reagálni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a katonai kontingesek kisebb része, a hírszerzés és néhány eszköz a helyszínen marad, de a gyeplőt át kell adnia Washingtonnak a helyi-regionális hatalmak kezébe, akiknek legalább annyira az érdekük saját környezetük rendben tartása, mint magának az Egyesült Államoknak. Ebben a felfogásban már az is benne van, hogy a világ első számú hatalma jobban tiszteletben tartja az államok szuverenitását és ha a fenyegetés elmúlik, a katonák továbbállnak és nem avatkoznak be a helyi politikába. Személy szerint én üdvözölném ennek a felfogásnak a gyakorlati alkalmazását, mivel eddig nem ez volt a jellemző. Gondolok itt a több, mint egy évtizede húzódó iraki és afganisztáni krízisre, ahol a demokratizálásra hivatkozva feleslegesen hosszúra nyúlt a szövetséges erők jelenléte. Ami ennél is üdvözítőbb lenne, az esetleges Amerika ellenes terroresemények számának csökkenése.
Nézzük egy picit az érem másik oldalát, a status quo pártiakat - elnökjelöltekre fordítva Hillary Clinton. A legnagyobb félelem, hogy valamelyik regionális hatalom előbb-utóbb átveszi az első helyet globális szinten. Ellentétben a liberális hegemóniával az offshore balancing felfogásban a költséghatékonyság is fontos szempont. Az ellenzők szemében azonban fontos, hogy a kormány szabad kezet kapjon a hosszú távú célok finanszírozásában, mint az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra fejlesztés. Ezen túl emlékeztetnék: Kína az elmúlt három évtizedben hasonló stratégiát választott, mint korábban az USA, vagyis kimaradt a háborúkból, és saját gazdaságának fejlesztésére koncentrált. Eközben az Egyesült Államok dollármilliárdokat áldozott hosszú távú célokra. A gazdasági viszonylatot tekintve megfogalmazható, hogy az amerikai gazdaság - talán - jobb állapotban lenne, ha a kormány nem költene annyi pénzt a világ "működtetésére".
Ha nagy stratégia, akkor nem mehetünk el a proliferáció mellett. Tény, a liberális hegemónia ebből sem vizsgázott jelesre. India, Pakisztán és Észak-Korea is tagja már a nukleáris fegyverrel rendelkezők táborának. Egy biztos, ha az USA csökkenti a biztonsági garanciákat, az nem fog a tömegpusztító fegyverek leszereléséhez vezetni, alighanem ugyanazt az eredményt érnék el az új stratégiával, viszont nem költenek rá feleslegesen sok pénzt. És ne feledjük, egy atombomba birtoklása nem feltétlenül emeli magasabb szintre egy-egy ország befolyását és hatalmát. Gyengébb hatalmak ezután sem fogják tudni sikeresen zsarolni a rivális államokat. 1945 óta tíz ország bír nukleáris arzenállal, mégsem fordult feje tetejére a világ.
A demokrácia és az emberi jogok oldaláról talán egy későbbi blogbejegyzésben emlékeznék meg. Feltételezni tudjuk csak, hogyan viselkedne egy ilyen stratégia élesben, de jó eséllyel költséghatékonyabb és effektívebb lenne valamint nagy terhet venne le az USA válláról. Európában és a Perzsa-öbölben nem várható előretörő hatalom, egyedül Kína lehet az aki beleköphet a levesbe. Oroszországot nem tartom valódi veszélyforrásnak, mert bár katonailag kétségkívül hatalmas gazdaságilag törpe. Ha sikerül ezt a stratégiát a kínai fenyegetésre reaktívan kialakítani - már ami a világ első számú hatalma státuszt jelenti - egy merőben más jövőképet fest a nemzetközi színtér számára.
