Forradalmak, afférok, válságok...

A század eleji nyugtalanság és elégedetlenség a parasztok és a munkásosztály között szikrát gyújtott a társadalomban. 1910-ben a politikai zűrzavar forradalomba torkollott, délen Emiliano Zapata északon Fransisco Villa vezette a felkelést. Egy évvel később sikerült megbuktatni a diktátor Porfirio Diaz-t. Utóda Fransisco Madero lett akit 1913-ban meggyilkoltak egy puccs során. A hatalomátvétel vezetője Victoriano Huerta tábornok volt, akinek utasítására letartóztattak és börtönbe zártak kilenc amerikai katonát, mert az tábornok szerint jogosulatlanul léptek a Tampico-öböl területére.Válaszul Woodrow Wilson elnök amerikai hadiflottát küldött Veracruz kikötővárosba, hogy visszaállítsák az amerikai tekintélyt. Ennek eredményeképpen a tábornok menekülni kényszerült és a mexikói nép körében zúgolódás kezdődött az amerikai néppel szemben. 1916-ban a forradalom egyik ikonikus alakja, Fransisco Villa több száz mexikói katonával átkelt a határon és felgyújtották az Új-mexikói Columbus város központját, ahol 17 amerikai állampolgár vesztette életét. Ilyesfajta portyázást több, mint 100 éve nem látott előtte az Egyesült Államok! Nem kis felháborodást váltott ki az amerikai közvéleményben, melynek folyományaként Wilson elnök tízezer fős hadsereget vezényelt Mexikóba akik hajtóvadászatot indítottak Villa ellen. Egy évig keresték, de hiába, nem találták a gerillavezért így visszavonultak. Az elhúzódó amerikai katonai jelenlét végképp megpecsételte a két ország kapcsolatát.

1917 februárjában Mexikó új alkotmányt fogadott el, amivel megerősítették a parlamentáris demokráciát. Ebben az időszakban Európa már javában benne volt az első világháborúban, ahol mindkét ország semleges maradt. Igen ám, de a németek tartottak attól, hogy az Egyesült Államok beavatkozik az ő kárukra, így a német külügyminiszter egy táviratot küldött mexikói kollégájának. Ez az üzenet Zimmermann táviratként ismert. A terv az volt, hogy Németország megpróbálja rávenni Mexikót egy esetleges támadásra, ha az USA hadba lépne, és beavatkozna a nagy háborúba. A számításuk nem jött be, hiába ígérték Mexikónak Új-Mexikó, Texas és Arizona visszaszerzését. A távirat a britek kezére került akik azonnal továbbították Washingtonnak, és ezzel megteremtették a tökéletes casus belli-t.

A folyamatos felfordulás következményeképpen tömegével áramlottak az Egyesült Államok területére a menekült mexikóiak. 1910 és 1920 között több, mint 890.000 mexikói vándorolt az USA-ba, habár jó részük később visszatért szülőföldjére.

1921-ben az amerikai kongresszus megszavazta az Emergency Quota Act-et, melynek értelmében korlátozták a dél és kelet Európából beáramló migrációt. A sikeres mezőgazdasági lobbi nyomán sikerült elérni a mexikóiak kizárását, akik nagyrészt az agráriumban dolgoztak. A sorban következő szigorító hatályú törvény az 1924-es Immigration Act volt, ami kiterjesztette az eddigi korlátozó intézkedéseket a kelet, - és dél- Ázsiából érkezőkre. Ezt követően ugyan még mindig nem volt érvényben korlátozás a mexikóiakra de vámot és vízum díjat kellett fizetniük a határátlépéskor. 1924-ben megalakult a U.S. Border Patrol, akiknek kezdetben figyelmük elsődlegesen a kanadai határra szegeződött! Az 1930-as amerikai népszámlálás során kb. 600.000 mexikóit számoltak, ami háromszorosa a húsz évvel korábbinak. Ebben természetesen nincsenek benne az illegális határátlépők. Érdekes adat, hogy 1930-ban  a vendégmunkások csak 5%-át tették ki a mexikóiak.

A következő évtized a nagy válság évtizede egyaránt mexikói és amerikai szempontból. Több tízezer középnyugati farmer vándorolt Kaliforniába munkalehetőség reményében. Ennek következtében az amerikai munkavállalók versenytársként kezdtek tekinteni a mexikóiakra, ami egy felülről vezérelt visszahonosítási programot indított el mexikói irányba.

Eközben 1933-ban Franklin D. Roosevelt került az elnöki székbe, és meghirdette a jószomszédi politikát. Ennek lényege a latin-amerikai országokkal való kapcsolat újrarendezése, és minden nemű fegyveres beavatkozás elvetése.

Olaj, háború és régi-új problémák

 1923 augusztusában a két ország között megállapodás köttetik az olajcégeket illetően. A Bucareli egyezmény értelmében a mexikói állam elismeri az amerikai olajvállaltok függetlenségét, cserébe a mexikói kormány teljes elismerését kérte a másik fél. Ez rendkívül ellentmondásos egyezségnek minősült a mexikói közéletben, amelyet végül 1938-ban fel is rúgott a latin-amerikai ország az összes olajcég államosításával. Az USA nem tett válaszlépéseket, mivel attól tartottak, hogy Németország oldalán belépnek a háborúba. Ehhez képest Pearl Harbour után az Egyesült Államok oldalán harcolt Mexikó, amely vadászpilótákat küldött északi szomszédja segítségére.

A háború okozta konjunktúra miatt 1942 augusztusában elindult az első hivatalos ideiglenes munkaprogram a két ország között. A mexikói munkaerő leginkább a mezőgazdaságban és a vasútépítésben vett részt és a program lefektette a minimál béreket, lakhatást biztosított, alapszintű orvosi ellátást tett lehetővé a résztvevőknek. A Bracero programban 1942 és 1964 között kb. 4.5 millió mexikói vett részt. A kritikusok azonban szeretik kiemelni, hogy a program új lendületet adott az illegális migrációnak.

Dwight D. Eisenhower erre válaszul elindította az Operation Wetback programot 1954-ben. Ez a kényszer visszatelepítési program az Immigration and Naturalization Service égisze alatt futott és 750 határőr vezérletével valósították meg. Arizona és Kalifornia állam területéről egy hónap alatt ötvenezer migránst lokalizáltak, akiket buszokra valamint vonatokra tettek, és a határtól jó messze raktak ki, ezzel is nehezítve esetleges visszatérésüket. Az összesített számot nehéz megbecsülni, de az INS 1,3 millió embert emleget, ebben azonban benne vannak azok is akik önként tértek haza Mexikóba.